Amíg össze nem szedem magam (amit eddig 26-27 éve nem sikerült), addig merengjünk ezen a Liget utcai fotón. És ha időnk engedi, nézzünk rá valamire így üzenve az utókornak. (e dolog inspirációja:
"Orosháziság
Szerző: Sass Ervin
Az igazat megvallva, furcsa maga a szó is. Nem igazán szép és magyaros, mi
több: erőltetettnek tűnik. Pedig a tartalom, amit magában hordoz,
utolérhetetlenül csodálatos. Ragaszkodás van benne meg hűség, de olykor
harag is, mert az érte haragudni ugyebár joga annak, aki itt
született, itt volt gyerek, ifjú is egy jó darabig, és itt kezdte élete
lényegét, az újságírást, mint e sorok írója. Ha csak egy kicsit is
számít a lelked, akkor tudod, hogy miért erősebb egy-egy szívdobbanás,
amikor a valamikori kisvasútállomás előtt átmégy a túloldalra, ahol a
régi Orosházát őrző épület helyén egy gőgösen eklektikus emeletes áll
eléd, és azt kérdezi: na mit szólsz hozzám? Mondják, egy újszülöttnek
minden vicc új, így aztán ez az eklektikus palota sem lesz meghökkentő
a mai gyerekeknek tíz év múlva, ha arra sétálnak majd, és megmelegszik
a szívük, hogy épül a város.
Szóval az orosháziság végül is
nagyon egyszerű dolog. Szeretjük benne a helyet, ahol élünk (vagy
éltünk darab ideig), ahol a családunk élt, egészen addig, amíg az
emlékezetünk a múltba visszamenni képes. Vannak azért különös pontok,
amelyek soha el nem múlnak. Az orosháziság örökös megtestesítői, mint a
Kossuth szobor a városközpontban, hátat fordítva Világosnak, némán
mutatva nyugat felé. Szimbolikusan? Lehet. Véletlenül? Az is lehet,
hiszen a történelem, túl minden okoskodáson, a véletlenek sorozata is.
De, hogy a bronz Kossuth előtt búcsúztunk egykori érettségizők a
diákélettől, az kitörölhetetlen az emlékezetünkből. A mi orosháziságunk
legerősebb láncszeme. Kossuth látott minket, és mi megbűvölten néztük.
A tekintetünk ott van az arcán most is. Látjátok, ifjú társaink?
Üzenjetek ti is hasonlókat. A jövőnek."
Forrás: Sass Ervin, Orosházi Élet)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése